Hankiss Elemér: Játsszunk igazi iskolát!

Játsszuk azt, hogy tudunk játszani. Ez sem könnyű, ezt is meg kell tanulnunk. Sok gyerek és sok felnőtt nem tud játszani. Kimarad az életükből a játék öröme, szép szédülete, szabadsága. Szegényebbek maradnak.

Nemrég láttam egy kétperces svéd videofilmet. Egy metróállomás kijárati lépcsőit látjuk: egy mozgólépcsőt és mellette a szokásos betonlépcsőt. Természetesen mindenki a mozgólépcsőn álldogálva emelkedik felfele. Majd éjjel, zárás után, munkások jelennek meg, és átalakítják a betonlépcsőt egy zongora billentyűzetévé. De nem egyszerűen csak fehérre és feketére festik a fokokat, hanem igazi billentyűkké alakítják őket, úgy, hogy ha valaki fölszalad a lépcsőn, akkor két oktávnyi zongorahang cseng fel a léptei alól. Reggel az emberek nem tudják mire vélni a változást, óvatosan lépnek az első lépcsőfokra. Kicsit meghökkennek, mikor a lépcső megszólal, majd egyre inkább nekibátorodnak, kezdenek egyre feljebb lépegetni, majd úgy belejönnek a játékba, hogy egész dallamokat táncolnak ki a lépcsősoron.
 
A filmecske azzal zárul, hogy néhány nap múlva az emberek kétharmada már a billentyűsoron fut felfelé, s ezzel nemcsak az egészségesebb élet elvének hódolnak, hanem élvezik a játék szabadságát is. Ami korábban fárasztó lépcsőmászás lett volna, azt most: könnyűség és öröm.
 
Persze nem a svédek találták ki azt, hogy jó és érdemes játékká varázsolni a munkát. Hadd utaljak egy korai magyar példára.
 
Ha jól emlékszem, van Móricz Zsigmondnak (vagy Móra Ferencnek?) egy rövid novellája. Egy kisfiúról szól, akit elküldenek a szomszéd faluba, hogy vigyen el, vagy hozzon valamit. Tikkasztó hőségben indul útnak a gyerek, és másfél-két óra múlva érkezik haza. Megkérdik tőle, hogy nem fáradt-e nagyon el a hosszú gyaloglásban. „Nem gyalog jöttem, karikáztam” – vágja rá kackiásan a kisfiú, nem is igazán értve a kérdést. Vagyis gyaloglás-futás közben egy karikát hajtott maga előtt, és így mindez már nem izzasztó munka, hanem örömteli játék volt. (Gyerekkoromban még mi is sokat szaladgáltunk, karikát hajtva.) Mert játék és játékos munka közben sokkal könnyebben elindul az a bizonyos „flow”, amelyet manapság – Csíkszentmihályi Mihály nyomán – olyan sokat emlegetnek. Nem kellene már az iskolában megtanulnunk, hogy hogyan lehet játékká varázsolni a munkát?
 
Ámde lehet-e játszani egy „idegen világban”? Az iskola, amikor a gyerek először lép be az ajtón, idegen és félelmetes világ. S van, aki számára hosszú éveken át az is marad. Hogyan lehet vajon barátságos világgá, a gyerek, az ember világává varázsolni? Jürgen Moltmann német teológus és filozófus idéz egy sort egy rabszolga időkből származó spirituáléból: „Hogyan játszhatnék, amikor egy idegen világban járok?”[1] A dal szívbemarkolóan szép, de a szöveg az ellenkezőjéről is szólhatott volna. Azt mondhatta volna, hogy épp azért énekelek és játszom, mert egy idegen világban járok. És az énekkel, zenével, játékkal otthonná alakíthatom át ezt az idegen világot. – Ezt az építkezést jó volna már az iskolában elkezdeni.
 
Játsszuk azt, hogy ez a mi világunk. Azért, mert mi alakítjuk ki, közösen, a játékszabályokat; vagy legalábbis önként fogadjuk el őket. Mi döntjük el, hogy akarunk-e, s mit akarunk játszani. Az életben nem ez a helyzet. Ott készen kapjuk a szabályokat. Vajon volna-e lehetőség arra, hogy az iskola világát a játék szellemében építsük fel? Fontos volna, mert akkor talán, később, felnőtt világunkban is képesek volnánk erre az építkezésre.
 
Játsszuk azt, hogy játszunk. Játsszuk a valóságot. Erről szól a következő történet. Az édesapa belép gyereke szobájába. A gyerek épp elmerülten játszik. Vonatot. Felállított egy sor széket. Ő ül elől, ő a mozdony. Mögötte a többi szék: a vagonok. Édesapja odamegy hozzá és megsimogatja a fejét. A gyerek összerezzen, elhárítja a simogatást és így szól: „Apu, ne csókold meg a mozdonyt, mert akkor a vagonok nem hiszik el, hogy igazi.” Íme a kettősség: a gyerek is tudja, hogy a szék az szék, ő meg ő. De ugyanakkor azt is átéli, hogy ő a mozdony, a székek pedig vagonok. Egyszerre van itt jelen, ebben a világban, a valóság és a játék.
 
Kölcsönvéve a német filozófus, Hans Vaihinger híres fogalmát, az „Als Ob”-ot („Mintha”), lehet, hogy érdemes volna mindennapi életünkben is e kettősség játékát játszani. Úgy élni, mintha ez a világ a mi világunk volna. Úgy élni, mintha felelős polgárai volnánk ennek az országnak. Mintha érdemes volna dolgozni ezért az országért. Ha már az iskolában megtanulnánk ezt a játékot, mire felnövünk, talán már valósággá válna a játék.
 
Játsszuk azt, hogy szabadok vagyunk. Nem könnyű játék, de érdemes megpróbálni. Sok minden köt, béklyóz, korlátoz minket: a genetikánk, a családi és a társadalmi környezet, országunk törvényei, a hatalom fondorlatai, saját gyengeségünk. De ha már az iskolában a szabadság nagyon is komoly játékát játszanánk minden nap, akkor felcseperedvén szabadabb emberek lehetnénk. Igen erősek a korlátok, de van lehetőség a szabadságra is. F. J. J. Buytendijk, a híres biológus-antropológus írta valahol, hogy: „Egyszerűen arról van szó, hogy a madarak sokkal többet énekelnek, mint amennyit Darwin engedélyez nekik.”
 
Játsszunk egy igazságos világot. Valóságos világunk végtelenül igazságtalan. A játék: maga az igazságosság világa. Mert a játékban nincsenek előre és végeleges leosztva a szerepek. Nincsenek szépek és csúnyák. Szegények és gazdagok. Főurak és jobbágyok, urak és szolgák. Egyszer én kapok jó kártyát, egyszer te. Játék közben lehet igazán megtanulni, mi az, hogy egyenlő esély. A futballpályán térfelet is cserél a két csapat, hogy még a szél vagy a szellő se kedvezzen egyik félnek sem.
 
A középkorban a Bolondok ünnepén, évente egy napra helyet cseréltek az urak és a szolgák. Úgy tudom, vannak már olyan iskolák, ahol egy napra a tanárok és a diákok cserélnek helyet. Érdemes volna talán a példájukat követni.
 
Egyébként máshol is kísérleteznek már ezzel. Van egy kitűnő műsora a második német közszolgálati televíziónak, a ZDF-nek. Hogy csak egy epizódot említsek: egy hétre elmegy egy miniszter asszony egy panzióba mindenesnek, miközben a panzió tulajdonosa elmegy egy hétre egy wellness szállodába. A miniszter asszony pedig bevásárol, főz, mosogat, súrol, ágyaz, takarít, mos, könyvel, mindezt egy héten át. Megtanulja, hogy úgy mondjam, a „kun miatyánkot”. Ráférne ez hazai minisztereinkre is. Vagy akár mindannyiunkra. Mi lenne, ha tanárként most kellene zárthelyire vagy érettségire készülnünk? Mondjuk egy hétig? Lehet, hogy nem volna valami kellemes játék.
 
Játsszunk áttetsző világot. A valóságos élet tele van áttekinthetetlen, nyomasztó zűrzavarral. A játék világa, ezzel szemben: áttetsző világ. Áttetszőek, világosak a szabályok, a jogok és kötelességek. Nem bozótban, hanem a világos szabályok gyémánterdejében mozgunk. S felnőve talán majd mi is részt veszünk a bozót irtásában.
 
A játék az ártatlanság világa. A játékban mindenki tiszta lappal indul. A játékban nincs eredendő bűn. A játékban lehet mindenki kíméletlenül önző. Le kell győzni a másikat, de a győzelemmel nem jár rossz lelkiismeret. Győzelem van, de nem folyik vér. Nincs Káin és Ábel. Fontos volna, hogy az iskolában megerősödjék vagy kialakuljon a gyerekekben az az érzés, hit, meggyőződés, hogy van ártatlanság a világban. Persze úgy, hogy azt is érezzék, tudják, hogy épp ezért nagyobb is a felelősségük: ellen kell állniuk a romlásnak.
 
Játsszuk azt, hogy egészséges, erős, autonóm személyiségek vagyunk. A játék segíthet ebben, mert itt, a játékban nincs depresszió, nincs elfojtás, nincs Ödipusz-komplexus, nincs bűntudat, nincs megalázkodás és megalázás. A játék szellemével átitatott iskola is könnyebben megszabadulhatna ezektől a terhektől.
 
Játsszuk a lehetőségek és kockázatok játékát. A játék ugyanis, akárcsak az élet, tele van lehetőséggel. De tele van kockázattal is. Mindkettőre fel kell készülnie az embernek. Élnie kell a lehetőségekkel, de vállalnia kell a kockázatokat is. Nem könnyű dolog. Készen kell lennie a győzelemre is és a kudarcra is. „Readiness is all” – mondja Hamlet, a hajdankori sztoikus filozófusokat visszhangozva. A játék is erre tanít.
 
Az akarat és a véletlen játéka. Triviálisan hangzik, mégis igaz, hogy a labda az emberi élet egyik fontos „szabadság-generátora”. Bevezeti a játékba a véletlent, az előre nem láthatót, nem kiszámíthatót. Az emberi akarat és a véletlen küzd és táncol itt egymással. A labdajáték egyesíti önmagában az emberi akaratot és a véletlent, az emberi szabadságot és az emberi korlátokat, a sikert és a kudarcot, a reményt és a remény pillanatnyi elvesztését. Jó iskola ez: mert az életben is ezt a játékot kell, kellene minél jobban játszanunk.
 
A játékban nincs elmúlás és halál. A játék arra tanít meg minket, hogy mindig megvan az újrakezdés lehetősége. Ezt meg kellene tanulnia minden gyereknek. A dolgok elmúlnak, nem minden sikerül az életben, de mindig lehet, mindig meg kell próbálni újra kezdeni. Ahogy mondani szokták, még száz éves korban is érdemes diófát ültetni.
 
Hogy egy konkrét példát is mondjak: játszunk az iskolában demokráciát. Sok kiváló kísérlet és módszer van erre, nem kell ismertetnem őket. Vagy ha már kikerültünk az iskolából, játsszuk azt, hogy újra fiatalok vagyunk, és van dolgunk ebben a világban. Például úgy, ahogy az úgynevezett Senior Mentor programban résztvevők teszik. Van Budapesten négy kerület, ahol nyugdíjasokat kértek fel arra, hogy tanítsák a rászoruló gyerekeket. Ma már mintegy másfélszáz nyugdíjas vesz részt ebben a munkában-játékban. Mindenki jól jár. A nyugdíjas boldog, hogy megint fontos és megbecsült tagja a társadalomnak. A gyerekek boldogok, hogy komolyan foglalkozik velük valaki. Az egész országban el kellene terjeszteni ezt a kezdeményezést. Vagy: játsszunk egyetemet. Van egy magyar falu, hatszáz lakossal, Sajópálfala, ahol nincs általános iskola. A gyerek már nagyon kevés. De, akármennyire is hihetetlen, van egyetem. Az Open University helyi változata.[2] Az ország kiváló szakértői tartanak ott előadást, és a regionális televízió sugározza szét gondolataikat. Vagy játsszuk azt, hogy örökbe fogadunk egy másik iskolát. Miért ne? Egy kiváló iskola miért ne tehetné meg azt, hogy örökbe fogad egy nehezebb körülmények között dolgozó iskolát? És segíti tankönyvekkel, tanszerekkel, tanáccsal, esetleg cseretanárokkal, a gyerekek közös nyaraltatásával.
 
Játsszuk azt, hogy tudunk játszani. Ez sem könnyű, ezt is meg kell tanulnunk. Sok gyerek és sok felnőtt nem tud játszani. Kimarad az életükből a játék öröme, szép szédülete, szabadsága. Szegényebbek maradnak.
 
Játsszuk azt, hogy valamit tenni akarunk a világért. Egy lépéssel többet, mint amit eddig tettünk. Játsszuk azt, hogy minden nap felfedezünk valami újat a világban és önmagunkban. Játsszuk azt, hogy nemcsak munka, kötelesség, harc, hanem áhítat, öröm és szabadság is az élet. Játsszuk azt, hogy játék az élet, és ugyanakkor azt is, hogy: nem játék az élet. A kettőt egyszerre kell megtanulnunk. A kettő együtt igaz.
 
Játsszuk azt, hogy van és lesz valami értelme az életünknek. Ez talán a legnehezebb játék. Amit az is jelez, hogy ha megkérdezi valaki tőlünk, hogy mi az életünk értelme, zavarba jövünk, elnémulunk, dadogunk, többnyire nem tudunk válaszolni. Nem azért, mintha szemérmesek volnánk és nem szívesen beszélünk életünk titkairól. Hanem azért, mert: nem tudjuk a választ. Nem tudjuk, mert a) nagyon nehéz erre a kérdésre jó és hiteles választ találni, b) életünk zakatoló rutinjában, mindennapi feladataink sodrásában nincs időnk és erőnk ilyen kérdésekkel foglalkozni, c) ha néha mégis felvillan előttünk ez a kérdés, többnyire ijedten s idegesen elhárítjuk magunktól.
 
Kár. Mert előbb-utóbb mindenképpen beleütközik az ember. Fiatalon, élete delelőjén vagy idős korában. Nem tud kitérni előle. Előbb utóbb számot kell adnia az életéről. Saját magának. Vagy legalábbis előbb-utóbb jó volna tudnia, megtudnia, hogy mi az értelme, mi volt az értelme az életének. Hogy nem teljesen értelmetlenül élte le a maga néhány évtizedét. Hogy nem tűnik el teljesen, nyomtalanul. Hogy valami értelme volt annak, hogy itt volt.
 
Nehéz kérdés, nehéz megtalálni rá a választ. Föl kell készülni arra, hogy az ember képes legyen feltenni magának ezt a kérdést, és választ tudjon keresni rá. Fontos volna már az óvodában, a szó szoros értelmében „eljátszani” a kérdéssel, és a gyerekek, azt hiszem, nyitottabbak volnának erre a játékra, mint mi, felnőttek. De folytatni kellene az egyre komolyabb játékot az iskolában is, és később, a felnőttkorban is. Az írók, művészek, a médiumok, a népszerű műfajok sokat segíthetnének ebben a tanulásfolyamatban.
 
Itt, most nem teszem fel a kérdést senkinek. Se másnak, se magamnak. Inkább csak Cseh Tamás egy sorát idézem. Nemcsak a diákoknak, tanároknak, hanem mindannyiunknak üzen:  „Játsszuk azt, hogy játszunk megint”.

Előadás formában elhangzott Az elkötelezett iskola című nemzetközi oktatási konferencián, amelyet a Gallup, az Európa Nova és az Új Reformkor közösen rendezett 2009 novemberében.

[1] Moltmann, Jürgen, 1972. Theology of Play. New York: Harper., 2, lap.
[2] Úgy tudom, a közelmúltban átkerült a stúdió a szomszéd faluba, Sajóvámosra.

A cikket az ujreformkor.hu oldalról vettük át.